Álmodj egy új időt
E történet hitele annak, hogy régen is éltek álmodozók, akik időben és térben alkottak olyanformán gondolatokat, amelyek hiteltelennek fogantak meg sokak fejében. Néhányuk köztünk él ma is.
Sok esztendeje történt...
Egy borús éjszakán, amikor a hold kövér fénylő tallér formát öltött, cipősarok kopogása verte fel a csendet. Egy nő imbolygott egyedül az utcán, miközben cipőivel bajlódott. Harisnyája merészen feszült a combján. Csapzott haját vállára dobta, ami boglyaként hullott le melleire.
Egy ablakból bámulta emberünk a Wood street -i történteket. Könyökölt a párkányon, mint a jóllakott kandúr. Nézte, ahogy a nő lámpafénybe ér, és megtorpan. Egy aggastyán lépett közel hozzá, amolyan hatvanas féle úr. Röviden csevegtek, a nő pedig felkacagott. Ez mosolyt csalt a férfi arcára, majd átkarolva a nő csípőjét, egy kapualjban olvadtak eggyé.
Ekkor már kurváktól nyüzsgött az utca. Vörös ruhás örömlányok támaszkodtak a házak falainak, meresztve melleiket az utca felé. Az éjjeli pillangók vadászni indulnak. Gondolta emberünk, de jött a borzongás, és ő tudta, hogy mi vár rá. Sűrű köd hullajtott fátylat a vállára, ennek súlya lassan, de biztosan húzni kezdte a mélység felé. Zuhanás közben szorosan tartotta a kezeit maga mellett, és gondolatait próbálta rendbe szedni. Mind közül egynek adott csöppnyi reményt, annak, amelyikből egy új életet akart magának kovácsolni. Ez a gondolat tulajdonképpen vágy volt az ismeretlenbe. Olyan talány, ami akár meg is történhetne anélkül, hogy felelősségre vonná a sorsot, ami eddig kegyesen bánt vele. Ő még mindig az ablakban könyökölt, fejét kezeire hajtva, de már nem érzékelte az utcán történteket.
A kurvák közt volt egy fiatal lány, talán húsz lehetett. Ruhátlanul szaladt ki az útra. Nyöszörgött. Combjai mocsoktól ragadtak, lábai közt folyós anyag tört utat lefelé. Nemrég még tucatnyi férfi hatolt belé. Letépték a ruháit, leköpték, lábait kikötözték, csoda, hogy túlélte. Igen. Azokban a kibaszott időkben ilyen sorsa volt az örömlánynak. Megaláztatástól szűköltek, de mint mondották: kell a kenyér! Átlagéletkoruk alig haladta meg a huszonöt évet. És ha mégis átvészelték valahogy az erőszakot, akkor valami más nyavalyába pusztultak bele. Pedig az arcuk olyan volt, mint egy angyal arca. De nem a mennyből szállt angyalé, inkább egy pokolból jött rémesebb.
Az utcák köveit koptatták éjjelente. Vonzón vonaglottak, ujjaikkal cirógattak, illatuk pedig átjárta a város zugait. Egyikük méretes péniszt szorongatott, aminek tulajdonosát valahol elhagyta. Szemei vérben forogtak, az ajkait idegesen harapdálta. Mozgása lelassult, szaggatottá vált. Akasztott ruhaként lógott egy láthatatlan henteskampón. Csak úgy, a semmibe, az utca kellős közepén. Hihetetlen, de a lány néhány lépés után teljesen szétrohadt. Pillanatok múlva már csak lüktető húscafatok árulkodtak a hollétéről, majd egy vörösesbarna folt maradt a nyomán.
Akkoriban sokan utaztak vonaton. Büfékocsiban vacsoráztak, hálókocsiban háltak, és tényként ünnepelték a telet. Piacok nyüzsgése tette varázslatossá a munkásosztály életét, és a városok hangulatát maguk formálták. Úgy éltek, mint megannyi szentjánosbogár, fényűzően, meg nyomorban. Tudták, hogy egyszerre nem megy, ezért éles kontúrral választották el az élettelent az élőtől. Tükörbe nézve látták meg önmagukban a hamis alakot. Felfogták, hogy a korral megvívni badarság, ezért élték nyomorult életüket amiként tudták, látszólag gondtalanul.
A posta belső fala szinte csak fakkokból állt, telis-tele ki nem kézbesített levelekkel. A földön heverő dobozok spárgával voltak átkötve, az elmékben született jegyzeteket pedig papírra vetették. - Ma is hallom az írógépek csattogását. - Az asztalokon ezernyi cetli, fellapozott könyv, melyek sorsukat várták. Sorsukat, amikért egy-egy ember felelt. Jó volt látni. És jó volt érezni a beszippantott levegőből a papír illatát. Igen, az jellemzően egy más világ volt. Abban az időben megragadta az embert a kor szelleme, mára ez nem mondható el. Az elmúlással minden megváltozik. A szellemi kihatás, a látás minősége, az érzékek finomsága, a tapintás milyensége, de a szavak kimondása is.
…Emberünk a kiürült Wood street félhomályában bandukolt. Egy maréknyi aprópénz tömte a zsebét. A lyuk oly kicsi volt rajta, hogy az ujját épp csak kidughatta, de a maréknyi pénz még bennragadt. Kavicsba rúgott, - a poros járda akarta úgy -, majd nézte, ahogy a kavics tova gurult. El a sarokig, azután át az utcán, át a vonatsíneken, és végül az állomáson várakozó mozdony kereke mellett pihent meg. Nem számít. Gondolta. Ha számítana, megváltoztatta volna az életét, de nem történt semmi, ami ennek az esetnek a rovására lett volna írható.
Hacsak az nem, hogy a következő pillanatban elrobogott mellette egy Mercedes, amiből egy férfi intett felé. Emberünk hátranézett, hogy a férfi neki, vagy másnak szánta-e kézmozdulatát, - de meglepődve nyugtázta, hogy neki -, ezért odalépett a lefékezett járműhöz.
Szép járgány volt. Fekete. Szinte minden autó fekete volt abban az időben. Közelebb hajolt az ablakhoz, hogy a beszűrődő fényben jobban lásson. Az alak egyedül ült az autóban. Meredten nézett maga elé. Felemelte a kezét, és a szemközti épületre mutatott. - Ott! - vélte hallani emberünk, de valójában a férfi szája sem mozgott. Eközben az autó motorja leállt, de a kipufogó füstje terjengett még egy ideig, amiben emberünk próbált élesebben látni. Az utca lámpásai nem adtak sok fényt, de az épület falában egy ajtó körvonalazódott ki. Épp ott, ahová a férfi az imént mutatott.
Végtelennek tűnő vihar közeledett. Zúgva üvöltött fel a szél, és mindent elsöpört, amihez csak hozzáfért. Emberünk összerándult. A felbőgő motor zajára pördült meg. A Mercedes pöfögve próbálta elérni az alapjárati fordulatot, amikor a sofőr kihúzta az autó orrából a kurblit. Ezután veszett gyorsasággal vágódott be az ülésre, és elhajtott. Emberünk utánanézett. Úgy, mintha sajnálatát fejezné ki azért, mert ismeretségük csupán néhány másodpercig tartott. Az utca közepén állt, magányában. Az arisztokratáknak nyoma veszett, és a harisnyakötős kurváknak is. Ahová indult, ott elbűvölő varázs várta, de ez a hely más volt. Néhány lépés után rájött, hogy baj van. A lábait nehezebben emelte, a keze pedig a zsebébe ragadt. Az ott megbúvó maréknyi aprót szorongatta. Közben tócsákat látott. Csillogót, csobbanót, és sötétebbet is. Vér, sok vér volt mindenütt. Egy darabnyi föld és az ég vérzett. Forrt és hemzsegett a tér, és alakot öltött a káosz elmélet.
A telihold fénye halványabb volt a mécsesek fényénél. Széltől dideregve keresgélt emberünk, de az utat alig lelte. Egy fuvallat tolta odébb, szinte már az ajtó felé terelte. Sisteregve taszította, végül csak odaért.
Benyitott. Egy halott angyal hevert előtte. "Miért?" Kiáltotta, de kiáltását nem hallotta senki. Túljutott azon az ajtón, de mást várt. Halált, de nem ilyet. Tisztán, élesen rajzolódott ki a kép, amit magáénak vélt. Az elméjében született, mint megannyi más gondolat, melyekkel tanított másokat. Mert kellett. Hiszen nem mindenki volt képes úgy látni a dolgokat, ahogy ő.
Az ajtó már régóta ott állt. Zárva ugyan, de ott volt. Csak arra várt, hogy kinyissa valaki. Ő megtette. Nem csak magáért, hanem mindenki másért is.
Az ajtón túl nyüzsgött az utca. A házak pont úgy sorakoztak egymáshoz érve, mint az iménti világban, ahonnan emberünk betért. Abból a világból nem maradt más, csak a végtelen tér. Árnyak ballagtak tétován az utca kövén, mint a zombi sereg, amely céltalanságától vált sérthetetlen klisévé. Hol pocsolyát kerültek, hol pocsolyába léptek, de végül sötétben ébredtek mind. Nem kopogtak már a cipők sem, mert az a sötét más volt…
A bíbor és a kék nem különbözött egymástól, a hattyúk körvonala sem látszott. Nem, mert minden apró mozzanat egyetlen feketeségben ébredt. Az örömlányok oszló sötét köddé váltak, úgy, mint az aggastyánok is. A munkásosztály tagjai felhőként hömpölyögtek a járdán, és semmi nem állta útjukat. Se falak, se egy másik ember. Anyagtalanná vált a világ, áttetsző felhővé.
Egy másik időben, abban az elfuserált világban így végződött egy álom. Az egyetlen kiút az volt, ha álom nélkül ébredt valaki. Az reményt adott a túléléshez.
Igaz, akadtak néhányan, akik megtanulták, hogy álmot valóra váltani, álomban nem lehet.
AZs