A kakas
Lesütött fejjel ült emberünk a nappali egyetlen foteljában. Órák óta bámult így maga elé. Mintha sörétek zápora ütött volna ezernyi lyukat a padlón. Csak hát a céltábla, az ő háza volt.
Ma is hallani még a szu sereg lakomáját. Olyan, mint a vaddisznó csörte. Hangos, meg zabolátlan. Talán egyszer majd le keni azokat a nyavajás deszkákat úgy, hogy többé ne legyen kedvük azokat zabálni. Talán, de nem most…
- Ezek néhány év alatt morzsává rohasztanak egy házat. Még egy ekkorát is, mint az enyém - mormogta.
Évek óta már csak sziluetjét látni emberünknek. Rongyos foteljában gubbaszt, és a padlót bámulja. Egy nyamvadt, háromlábú fotelben ült előre dőlve, kezeit összekulcsolta, és olykor motyogott valamit.
Régen, amikor még egyetlen lánya látogatta, könyvekkel támogatta meg a fotel törött lábát. Így használta. Leültette Emíliát, miközben mesélt neki azokról az időkről. A gondolatokról, amik folyamatosan motoszkáltak a fejében, mint zsizsikek a lisztben, és annyira magukkal ragadták… mintha feneketlen kútból táplálta volna őket.
Sokat mesélt a lánynak. Mesélt arról az útról, amit végigjárt. Arról az iskolapadról, amibe bele véste minden e világon túli gondolatát. A többiek azt harsogták: “bohókásként nem is lehet más, csakis földönkívüli”.
Mesélt az első iskolanapjáról, amikor táska híján mellkasához szorította a könyveket, és így sétált be az egyszintes épületbe.
Mesélt azokról a pillanatokról, amikor remélte, hogy képes lesz megváltó tettekre, képes lesz jobbá tenni a világot.
Mert hitte, hogy amit tanult, azt ő tovább tudja konvertálni olyan irányba, amitől másoknak leesik majd az álla.
És leesett. Leesett, bár későn. Mire a többiek észbekaptak, emberünk már nem élt.
Így hát, ekként álmodta tovább az életét…
Egyszer, egy tavaszon, sziporkázva szórta melegét a korai nap. Elnyúlt szépen a háztáji felett. A rózsák még csak bimbót eresztettek, de a tyúkok már bőszen csipegettek. Harsogott az egyetlen kakas. Tollából felszállt egy, szépen a felhők fölé, fel a magasba.
Emberünk kikecmergett az ágyból, megdörzsölte a szemeit, hogy aztán készülhessen a lugasba. Mert bár tavasz volt, a szőlő akkor sem váratott. Ilyenkor készített belőle emberünk egy kis varázslatot.
De amint a hátsó udvar felé megyen, kakasa lába előtt bukdácsolt a gyepen.
Haj, az istenverte kakas! - kiáltott fel, majd úgy ütötte nyakon egy lapáttal szegényt, hogy azt a mennykő agyoncsapta.
Miután kimúlt szegény kakas, mit emberünk kedvelt nagyon, szépen megágyazott neki bent a házban, a pamlagon.
Telt a nap, majd telt az éjjel, mígnem emberünk felkelt egy jókora reménnyel.
Dörzsölte szemeit, hogy jobban lásson, de a pamlagot üresnek látta, már túljutott az álmon.
Hanyatt fekve még, a plafonon legeltette a szemét. Mosolygott a szája, örült minden porcikája. Kakasa életben maradt, a tegnap álomban ragadt.
Majd hirtelen felkiáltva ugrott ki az ágyból, és szaladt az udvarra egy teli tálból. Mert bár emberünk hitte, hogy álmának vége, de nem volt jobb sem a képzelet szüleménye.
Üres házában nem volt más, csak a pamlag, a fotel, meg egy tűzön fortyogó tál. Ebben ült emberünk, és kakasával együtt főtt el végzetük.
Jáj! - kiáltott fel bódultan, miközben hátsóját nézhette lángokban.
A kakas szótlanul pihent a tálban, tollfosztott testtel, makulátlan.
Nem pislogott a lelke, kakas létrán dideregve.
Másnap reggel verejtéktől volt nedves a faház. Tocsogott a padló, meg fogason a kabát. Emberünk ágyából kikelve, álmosan a konyhát kereste.
Térdig kopott nadrágban állt a szoba közepén, és törte a fejét, mint borját vesztett tehén.
Vajon a kakas, vagy én főttem levessé?
Tanácstalanságában kitért a tornácra, ott a kakast látta az udvarban tornászva.
Hát itt vagy komám! - szólt feléje, boldogság virult emberünk fejére.
Így lett vége eme rövid történetnek, minek tanulságát emberünk tollból, papírra vetette: Légy résen, mert különben mennykő zúdul a nyakadra, mint tisztásra az ég érintetlen zuhatagja. És amikor azt gondolnád minden rendben, lesz még a sorsnak egy csavarja szépen, csendben.
…Roskadtan áll az erdőszéli faház. Rég nem lakja senki, egy ember volt talán. Lesütött fejjel ült a három lábú székben, minek karfájáról a múlt szól hozzánk, ha meghallgatjuk éppen.
A padlót lyukak tartották össze, szu által fúrt lyukak. Egy kakas kapirgált még, majd ő is tova szaladt.
Nézte bágyultan, - a nap is utoljára kelt fel -, szíve szakadt, ez valahogy még sincs rendben.
Az a nap volt emberünk utolsó napja. Élete elhagyta, de meséit az utókorra hagyta.
Megcsörrent valami, a ház ajtaja recsegve engedett. Emília lépett be a térbe, de fájdalma a szívében törtetett. Látta apja arcát, emlékezett minden jóra. Érzelmek várták a szót, és vártak egy csattanóra.
A dallam megeredt, a szél elcsendesült, még a rozsda sem marta az ereszt. Minden idegszála megidézte a múltat, ami oly sok nevetést, és mókát hozhat.
Paprikás Krumpli illata szállt a levegőben, aranyló láng járta táncát a sütőben.
Kővé dermedt kolbász terült el az asztalon. A kés, mi egykor szeletre vágta, ma már csak penge, vagy porhalom?
Harmatos petrezselyem várta, hogy bekerüljön végre a tálba. Édeskömény, és zsálya, halaszthatatlan apjának vacsorája.
Amíg a konyha ételtől dagadt, az udvar baromfitól hemzsegett. A réten kutyául volt a haraszt, mit nem vágott senki, így magára maradt.
Emília egyedül volt, nem állt ott rajta kívül senki. Csak emberünk sziluettje olvadt bele a fotel szürke anyagába. A lány rá nézett, bele a párolgó szemekbe, mire a férfi elmosolyodott, majd köddé vált, mint ősszel az eső egy-egy cseppje.
Azóta nyomát sem látni emberünknek. Alkotásai Emília jóvoltából napvilágra kerültek. A házat renoválták, és úgy rendezték be, ahogy a lány emlékeiben élt.
Azóta száz év telt el, de a kor a házat nem feledte. Ami múlt volt, mára emlékként él a fejekben.
Apja után Emília is elment, de mint emberünk mondta: a kakas még a fazékból is felnevet.
A sors nem kíméli az embert, de hagyatékát csillagként őrzi, hogy dicsekedhessen vele a jövő nemzedékének, a holt lelkek nemzedékének.
Tél van. A ház türelmesen várja a karácsony estét. Addig minden éjjel fellobban egy gyertya lángja, ami a kandalló fölött nyújtózva várja emberünk szellemét. Várja a mesék varázsát, azok élettel teli békés aranylását.
Ha jön, az jó, ha nem, az maradásra bír. A maradás pedig reményt ad a következő karácsonyig - búgta egy hang a kandallóból, vagy a rajta támaszkodó gyertya beszélt? Talán soha nem tudjuk meg…
AZs